A váltás még a tél folyamán bekövetkezett. Az eddigi megszokás helyett - a Blondsongs után csak én írtam a dalokat - a többiekkel együtt kezdtünk el számokat írni. Ez nagyon jó váltásnak bizonyult, mert mire kijött a tavasz, három teljesen új közös dal született meg, amelyek egész mások voltak, lendületesebbek, egyszerűbbek, mint az én saját, korábbi szerzeményeim. Ez persze nekem is bátorságot adott ismét, így én magam külön is ehhez az "új irány"-hoz passzoló dalokat kezdtem el írni a közös dalok mellett. Azóta egyébként ugyanígy dolgozunk. Közben új felvevő eszközöket is vásároltunk, hogy hangzásban is megközelíthessük azokat a demókat, amiket Dani minden látogatáskor elhozott a kiadóktól, hogy tanuljunk belőlük és megismerjük a következő befutó zenekarokat.

Amikor Dani bevitte ezeket az új dalokat az EMI-hoz - akik azért érdeklődtek irántunk - meglepődve mondták, hogy "hiszen ez szinte egy másik zenekar! Látszik, hogy felvették a londoni ritmust…" A dolog szépséghibája az volt, hogy a bevitt dalok fele pontosan ugyanaz volt, mint amit pár hónapja lefikázott, csak újravettük őket… Mindegy…, lényeg, hogy tetszett neki. Ezen felbátorodva jött a Sony újra. Nekik is tetszett az új anyag, de nem vállalkoztak a kiadására. A kudarc újabb ellentéteket szított hajlékunkban, mely ezúttal olyan mélységekbe szállt, hogy a két maradék alapító tag - Attis és én - úgy döntöttünk, hogy nem tudunk tovább együtt dolgozni. Egy darabig azt gondoltuk, hogy felbomlik a zenekar, aztán Dani unszolására mégis az új dobossal való folytatást választottuk. Az utolsó fellépésünk ebben a felállásban a magyarországi Viva Comet díjátadó volt, az utolsó együtt felvett dal pedig az Illés-tribute lemezre került Miért hagytuk, hogy így legyen?

Magyarországról visszatérve Londonba, szétköltözött a zenekar. Sokkal jobb környékre kerültünk, voltak már barátaink is, így könnyebb volt átvészelni a nehéz időszakot. Egy munkatársam révén még decemberben megismertem egy dobos srácot, aki korábban a pécsi Peet zenekar dobosa volt, aztán még az EU csatlakozás előtt Londonba költözött. Blaskovics Györgynek hívták. A vészhelyzetre való tekintettel meghallgatás nélkül megkérdeztem, hogy lenne-e kedve velünk játszani. Ismert néhány számunkat még itthonról, meg ha jól emlékszem volt koncertünkön is egyszer Pécsen, hát igent mondott. Legtöbb kinti koncertünket vele játszottuk, 2007 tavaszáig volt a zenekar tagja, és a kint megjelent You're So Cruel lemezünkön is ő dobol. Gyurka megrögzött NIN rajongó volt (valószínüleg még ma is az), így a Puzzle neki sem volt - gondolom - az élete zenekara, így történt az, hogy amikor felszabadult egyéb elfoglaltságaiból a 22-20's dobosa - James Irwing - békésen búcsút mondtunk egymásnak.

E demó néhány dala azonban - Gyurka mellett - még Attis nevéhez is köthető, mivel mind szerzőként, mind előadóként közreműködött az első londoni hónapokban. A dalokat azonban később újrajátszottuk, mert kezdett kialakulni az a stílus, amire 2005 nyarán rátaláltunk, aztán ahhoz igazítottuk a korábban elkészült dalokat is. Az új stílusunk kialakulásában nagy szerepet játszott az ekkoriban megismert Alan McGee - az Oasis, Primal Scream volt menedzsere -, aki a dalokat meghallgatva kiszúrta azokat, ami szerinte jól állt a zenekarnak és afelé próbált terelni minket. Alan nagyon vicces figura, egyáltalán nem látszik rajta, hogy konyítana a zenéhez. Semmi menőzés, gőg, vagy ilyesmi. Az, hogy tele van pénzzel, csak az arany Rolex órájából derül ki. Viszont hihetetlen érzékkel tudja megmondani, hogy miből lehet valami. Velünk akkor kezdett el komolyabban foglalkozni, amikor meghallotta a You're So Cruel-t Dani kocsijában utazva. Annyira megtetszett neki a blues-os riff, meg rajta a nehézkes ének, hogy többször visszarakatta vele, hogy hadd hallgassa. Innentől kezdve állandó fellépői lehettünk a Notthing Hill Arts Clubban szerdánként megtartott Death Disco-nak. Ez volt kinti karrierünk fordulópontja.

Alan ajánlásainak köszönhetően nagyon jó helyeken, nagyon jó zenekarokkal játszhattunk. A legemlékezetesebbek a liverpooli Cavernben megrendezett fesztiválok voltak, majd később az Orsont, Kula Shakert, Charlatanst "support"-álhattuk. Egyébként hihetetlen, hogy mennyire vakon hitt mindenki Alan szavában. Mondjuk nem csoda, mert akit ő szerződtetett, abból biztosan sikeres zenekar lett, lásd: Hives, akit 2 évvel korábban talált magának, vagy a rövid ideig hozzá tartozó Boxer Rebellion. Szerencsétlenségünk az volt, hogy amire mi közel kerültünk hozzá, már másról sem beszélt, csak arról, hogy mennyire elege van a zeneiparból, és hogy a zeneipar meg fog halni. El is adott minden zeneipari érdekeltségét a következő egy éven belül. Nekünk is folyamatosan azt ajánlgatta, hogy ne várjunk kiadóra, adjuk ki magunk a lemezt, mert úgyis lehúznak minket, nincs semmi értelme. Mi ezt örömest megtettük volna, de persze pénz híján nehéz ezt a lépést meglépi…

Sokszor emlegettük neki, hogy szegények lévén semmilyen forrásunk nincs, amiből akár egy dalt is kiadhatnánk bármilyen formátumban, mivel azt már a magyar tapasztalatokkal a hátunk mögött tudtunk, hogy promóció nélkül az egész lemezkiadás semmit sem ér. Alan erre többször is írt rólunk a Guardian honlapján hetente írt blogjában, fikázva az "angol sznobizmus"-t, melynek eredményeképp nem hajlandók észrevenni egy "világszínvonalú" külföldi zenekart. Még a You're So Cruel szövegéből is idézett, hogy mennyire "cool" és újszerű. Azt írta, ha angolok lennénk, már rég nagykiadók foglalkoznának velünk. Persze nagykiadók ezek után sem jelentek meg a színen, jött viszont a Weekender Records, akik Alan szavait komolyan véve meghallgatták a dalainkat és végül szerződtettek minket, noha nem voltunk őslakosok.