A You're So Cruel megjelenése előtti három hónapra visszakanyarodva: mikor megkötöttük a szerződést, már új dobos után néztünk. Olyan dobost akartunk, aki a zenekarnak megfelelő stílusban dobol. Nagyon jók akartunk lenni az elkövetkezendő koncertekre, mert úgy látszott, hogy beindul a szekér. Még Attissal történt szakításkor szóba került James - a 22-20's dobosa - , mivel nekem az első lemezük megjelenése óta ő volt a kedvenc dobosom, de akkor azt a hírt kaptuk a volt menedzserüktől, hogy abbahagyta a zenélést, így nem kerestük meg. Most azonban - menedzserüket újra megkeresve (ő egyébként a Radiohead menedzsere is) - pozitív választ kaptunk. James dobolt már egy londoni zenekarban, de nem volt a szíve csücske, így elkérte a demónkat. Már másnap válaszolt, hogy nagyon tetszik neki és hallgassuk meg, hogy egyáltalán tetszik-e nekünk, ahogy ő játszik! Másnap felhívtam és egyeztettünk egy időpontot. Ismerte a dalokat címről és egy az egyben úgy dobolta őket, ahogy a demón hallotta. Vicces volt, mert leutánozta a gépi dobot, amivel felvettem a számokat, aztán mondtam neki, hogy ez csak azért olyan, mert nem tudtam másképp feljátszani. Akkor ő is nevetett egyet és úgy ledobolta a dolgokat, mint John Bonham.

James profi volt. Úgy próbáltunk, hogy lejátszottuk a műsort egyszer, megálltunk azoknál a részeknél, ahol nem stimmelt valami, azt addig játszottuk, amíg nem lett jó, aztán mentünk tovább a következő dalra, egészen a műsor végéig, utána cigiszünet. Ugyanolyan hosszú, mint a próba első fele. Utána visszamentünk, jajgatott a szobába menet, mint egy öregember - akkor volt 21 - aztán végigjátszotta a műsort hibátlanul és mentünk haza. Közben megbeszéltük mikor találkozunk és viszlát. Egy alkalommal, amikor hazavittük, kiederült, hogy nincs is dobja otthon. Megkérdeztük, hogy akkor hogyan gyakorol? Azt mondta: "fejben". Amikor jöttünk haza repülővel a Szigetre, a Tamás mellett ült. Persze ment a szokásos baromkodás, egyszercsak azt mondta a Tamásnak, hogy "bocs, de most gyakorlok egy kicsit…" Aztán elővette az mp3 lejátszót...

Az első koncertünk az 1-2-3-4 fesztivál volt London egyik parkjában. Nagyon jól sikerült! Élvezet volt vele játszani, de ekkor még nem nyílt meg előttünk rendesen, ahogyan szerettük volna. Utána következtek a kisebb klubkoncertek, meg a Sziget itthon. Egyre jobban élvezte ő is, aztán egyszer arra vetemedett, hogy azt mondta - pedig nem volt egy érzelmeskedő gyerek - hogy kár, hogy elcseszte az idejét a 22-20's-re, velünk kellett volna játszania az elejétől fogva. Tudtuk, hogy a düh beszél belőle, mert elmondta, hogy bomlott fel a zenekara…, ki is nevettük, de csak bizonygatta tovább, aztán egy vállveregetéssel ráhagytuk.

Közben Dani is folytatta a tárgyalásokat, mert érezte, hogy valami kell, hogy továbblépjünk. Lehettek volna európai turnéink a Charlatans-szal és a Kula Shakerrel is, fizetni sem kellett volna nekik érte, csak mi a turné költségeit sem tudtuk kifizetni: a furgont, és a szállást, hiszen ehhez fel kellett volna adnunk a munkánkat. Nagyon bántuk a dolgot, de akkor úgy gondoltuk, hogy egye fene, majd lesz más… A legfontosabbnak így egy koncertszervező ügynökség megszerzése tűnt, ezzel próbálkozott Dani sokáig. Ez aztán sohasem jött össze. A tárgyalás mindaddig tartott, amíg ki nem derült, hogy magyar a zenekar, onnantól a következő kérdés az volt, hogy akkor miért nem magyar booking agency-nk van? Nem is sejtették, hogy ilyen nem létezik nálunk. A sorozatos visszautasításra Dani azzal felelt, hogy megpróbált valaki nagy menedzsert találni nekünk. Beszélt a már említett Radiohead menedzserével, aki erre az időre már ismert minket - James miatt pedig érdeklődött is irántunk -, a Muse menedzserével (azelőtt a Queen menedzsere volt), aki szintén érdeklődött irántunk a demónkat hallva, a Charlatans menedzserével, aki haverunk is, rajongónk is volt, találkozgattunk csak úgy is, nemcsak a munka miatt. Aztán egyszercsak eljött a nagy lehetőség. McGee meghívott minket az újonnan indult TV-showjába játszani. Addig három adás ment le, csupa olyan zenekarral, akik mára már ismertekké váltak - részint e műsornak köszönhetően. (Glasvegas, Enter Shikari, Dirty Pretty Things, stb.) Vártuk nagyon azt a napot, tudtuk, hogy mennyire fontos. Jamessel előtte el kellett menni hajlakkot is venni, ő is érezte…

Addig minden egyes felvételre hivatalosak voltunk vendégként, ingyen volt az étel, ital, stb., de tényleg jó dolog volt ott lógni, mert csak azok a zenekarok játszottak, akik potenciális következő sztárok voltak, sokat lehetett tanulni egymás zenéjéből. Aztán aznap, amikor mi játszottunk, Dani hívására lejött mindenki, aki számított, de eddig soha nem sikerült lecsalni koncertünkre őket. A Muse, a Radiohead menedzsere, a Sony, az EMI embere, akikről a rEvolution-nél már beszéltem és nagyon úgy tűnt, hogy ha valamikor, akkor most összejöhet. Jó volt a kedvünk, hülyéskedtünk végig, előtte a magyar MTV is csinált velünk riportot, aztán a Chanel 4 - James később úgy mesélte egy haverjának, amikor együtt söröztünk, hogy "I was just sitting there like a lemon…" (mert nem értett semmit a magyarból…) - aztán jött a koncert: sohasem játszottunk olyan jól addig, jöttek is az emberek gratulálni.

Kicsit el is voltunk szállva magunktól, annyira jól játszottunk… A Muse menedzsere be is hívta a Danit másnapra az irodájába. Csak ő nem ment el… Ne kérdezzétek miért… fogalmam sincs… A kijózanító pofont viszont a Radiohead menedzserétől kaptuk aznap este, aki ott a koncert után kerek perec megmondta, hogy "nagyon jó a zenekar, olyan vagy, mint a fiatal Eric Clapton, de nem fog működni… Nem vagy angol. Ha nagyon be akartok futni, akkor vegyetek fel egy angol énekest, de persze akkor az már nem ez a zenekar lenne, de különben nincs semmi esély. Az angol zeneipar arra van ráállva, hogy az új Beatlest keresse, de egy külföldi frontemberrel ez nem lehetséges…" Akkor persze még nem hittem neki, sőt, azt hiszem le is sajnáltam, hogy mennyire korlátolt vén f…. Aztán eltelt egy nap, egy hét, egy hónap, és még mindig nem történt semmi. Mindenki érezte, hogy ennek ott mindenképp be kellett volna indulnia. A sors nem ezt akarta…

Tamás még ebben a hónapban hazaköltözött a barátnőjével, nem is jött többet vissza Londonba koncertre, ez volt az utolsó… Nekünk ott voltak a lekötött fellépések, amiket viszont le kellett játszani. Megpróbáltuk hármasban, de mindenki érezte, hogy azért annyira így nem jó. Ekkor James kitalálta, hogy szól egy régi haverjának, hogy helyettesítse Tamást. A srácot Matt Gleeson-nak hívták és a leginkább "magyaros" angolt ismertük meg benne - a szó jó értelmében. Nagyon közvetlen gyerek volt, el lehetett vele dumálni, érdekelte, hogy mi van Anglián kívül, tudott egyet, s mást a történelmünkről, stb. Mellesleg a Verve gitárosának technikusa volt. Jó sok sztorit mesélt a Verve akkoriban történt újra összeállásáról, egyéb zenész-pletykákról. Innentől tehát ő volt a Puzzle negyedik tagja, amivel 50-50% magyar-angol zenekarrá lettünk. Közben James is komolytalannak kezdte érezni a dolgot, miután Dani nem ment el arra a bizonyos megbeszélésre a Muse menedzseréhez, így egy adandó lehetőséget kihasználva bejelentette, hogy elmegy Amerikába egy TV-produkcióban zenélni egy másik zenekarral, mert ez így komolytalan és neki amúgy is kell a pénz. Ekkor ott álltunk meglőve megint, hogy mi lesz a zenekarral.

Ekkor decembert írtunk, és fogalmam sem volt róla, hogy ki lehetne a következő dobos. Aztán egy volt munkatársam szólt, hogy együtt járt angol kurzusra egy felvidéki magyar sráccal, aki állítólag dobos, de nem tudja, mennyire jó… Roman Turtev-nek hívták. Összehoztunk egy találkát vele végül a Sohoban, és megbeszéltük, hogy ki, milyen zenét szeret, mit játszik, stb. Kiderült, hogy ő Szlovákiában a Taktika punk-zenekarnak volt a dobosa. Annak idején hallottam róla, meg sokszor láttam kiírva plakátokon, hát gondoltam, hogy akkor annyira nem lehet rossz, ráadásul ő sem volt akkoriban több 26-nál. Eljött James utolsó koncertjére, nagyon tetszett neki a zene, meg James játéka, aztán megkérdeztem tőle, hogy tudná-e ezt játszani. Emlékszem, ahogy jelentőségteljesen, palóc tájszólással azt mondja: "Gyuri…, én azt hiszem…, meg tudom ezt csinálni!" Úgy mondta, hogy azonnal elhittem neki. Egy héttel később kipróbáltuk és tényleg… Megtanult hat számot és nagyon jól tolta. Pár hónap múlva el is érte James szintjét. Nem sok koncertünk volt így együtt, de jártunk egyszer Magyarországon is 2008 februárjában, és nagyon élveztük. Elterveztük, hogy elkezdünk új számokon dolgozni, de közben elfogytak az előre lebeszélt koncertek, kilátásban semmi sem volt, Dani pedig mindeközben lemondott a menedzseri posztról, mondván, ő többet nem tud tenni értünk, mindent megpróbált.

Az új dalok közben elkészültek, még Tamás és az én ötleteimre épülve. Aztán megkeresett minket a kiadó is, hogy kijöhetnénk egy új kislemezzel, mielőtt következő évben kijön a nagylemez. A kislemez az I Work Out lett volna, vagy a Last Daybreak, amit a kiadó jobban szeretett, mert ők úgy érezték, hogy az utóbbi egy "mestermű". Nekem is ez volt a kedvencem, de akkor még nyitvahagytuk a kérdést. Persze az agóniáról ők egyáltalán nem tudtak, nem is mertük elmondani, nehogy visszalépjenek a lemezajánlatoktól. Ez a demó tartalmazza tehát a soha meg nem jelent angliai első lemezünk dalait, melyek kiegészültek volna a már megjelent You're So Cruel dalaival. Szándékosan elmentünk ebbe a blues-os irányba, csak az Always a kakukktojás, ami teljesen eltér a McGee által kitűzött irányvonaltól - ő biztos azt mondaná rá, hogy "szar soft-rock". Ez egyébként egy 1998-ban írt számom, amit anno nem vettünk fel, aztán amikor 2007 decemberében már éreztem, hogy nagy a baj és nem akartam gondolkodni a jövőről, felvettem figyelemelterelésképpen. Érdekes, hogy a 2009 februárjában Magyarországon kijött "új első" kislemezünk - Áldás - "B oldalaként" ezt adtuk a rádiónak magyar szöveggel - Elmondhatnám címmel -, és még ma is lejátszák néha.