Eljött tehát a régen óhajtott nyár… Vártuk már nagyon a fesztiválokat, hiszen a londoni évek miatt kimaradtunk az itthoni jóból. Közben összejött egy nagyjából két lemezre elegendő dalmennyiség is, így aztán elterveztük, hogy kijövünk vele fizikai formátumban, bármennyire is haldoklik a zeneipar. Régi vágású úriemberekként - és úrihölgyként - a fesztiválszezon után nekiálltunk felvenni az anyagot. A dalokat előszöris gondosan kiválogattuk, mert sok közülük túlságosan komoly lett, ami ellenkezett az akkori koncepciónkkal, így a húsznál is nagyobb számot 12-re faragtuk. Emlékszem, a legutolsó dalt – Szép új világ – 2009 augusztusában fejeztem be. Ezt soha nem játszottuk.

Szeptemberre kiderült, hogy Dani ismét hitét vesztette a harcban, de ezúttal lelépése előtt ajánlotta Papp Gábor barátunkat, aki már régóta a zenekar körül – mint asszisztense – tevékenykedett, hogy tolja tovább a Puzzle szekerét. Mint új embernek a szakmában, nem volt ez túl könnyű feladat, főleg azzal a teherrel, hogy a zenekar egyszer már a feledés homályába borult és hat éve nem adott hírt magáról kis hazánkban – legalábbis ami a megjelent dalokat illeti. Így aztán igyekeztünk mi is segíteni a munkáját egy lemezzel, mely megjelenése által a zenekar a rádióban hírt adhat magáról, meghívásokat kaphat koncertekre, ami alapvető fontosságú egy zenekar életében…, mondhatni: ettől zenekar egy zenekar, hogy koncertezik.

Amire eljött az ősz, már csak a dobfelvétel és a kisebb rájátszások maradtak hátra. Mivel nem volt pénzünk, tudtuk, hogy csak a saját tehetségünkben és barátaink jóindulatában bízhatunk. Fecónak sikerült mikrofonokat, keverőpultot, HD-Recorder-t szerezni, melyekkel „bevonultunk“ novemberben saját próbahelyünkre és két nap alatt rögzítettük az összes dal dobját. Fecó nagyon jól nyomta - ahogy azt hallhatjátok - így nem sok idő elteltével készen állt az új Puzzle album. Koncert fronton azonban hónapokig nem történt semmi, így aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve felhívtam Morcz Fruzsit, – akivel még az év elején Pécsen találkoztam és megtudtam, hogy zenei menedzsernek tanult Londonban – hogy nem lenne-e kedve egy kicsit besegíteni a zenekarnak. A szimpátia kölcsönös volt, ezért igent mondott, noha addigra már a Twist együttes menedzsereként dolgozott.

Megegyeztünk minden fontosabb dologban, kialakult egy teljesen elképzelhetőnek tűnő jövő-terv, melynek középpontjában egy megjelenő lemez állott. Ő a Mamazone-t javasolta kiadónak, akiről akkor még nem tudtam, hogy kicsodák. Fruzsi elmondta, hogy a vezetője Nesta a Radiocafé-ból. „Na neeeee…! Vele együtt teniszeztem gyerekkoromban!!!“ - azt hiszem így fogalmaztam, hozzátéve, hogy még az Universal-os időkben is találkoztunk - több éves szünet után - és még akkor kiderült, hogy imádja ezt a stílust, beleértve a Puzzle zenéjét is. Rögtön gondoltam, hogy ő lesz a legjobb ember, aki segíthet nekünk. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Tudott mindent rólunk, párszor angliai kint tartózkodásunk alatt is találkoztunk itthon, mikor hazajöttünk koncertezni, sokszor a rádióba is meghívott minket egy-egy rögtönzött interjúra. Mikor odaadtam a demót, egyből mondta, hogy itt a helyünk a Mamazone kiadónál. Ekkor még nem is hallotta a lemezt… Miután meghallgatta, egyből felajánlotta a szerződést, melyet még decemberben írtunk volna alá, miután a tervezetet megkaptuk. Nagyon gyorsan történt minden. Időközben az aláírás meghiúsult, az okokat nem tudtuk, de bíztunk Nestában és különben sem volt időnk botorságokkal foglalkozni, hiszen a legfontosabb dolog a lemez befejezése volt.

2010 februárját írtuk, mikor a keverés elkészült és már csak a master volt hátra, melyet újdonsült ismerőseinkkel – a Karmatronic csapatával – készíttettünk el. Hírükhöz méltóan nagyon jó munkát végeztek, ezt mindenki ellenőrizheti a mellékelt bit-áradatban.

A lemez kapcsán már csak egyetlen dolog hibádzott – lévén fizikai formátumban gondolkodtunk – a borító. Egy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg Karácsonyi Dáviddal, aki az Áldás / Elmondhatnám kislemezünkhöz készítette a promó fotókat. E rendkívül tehetséges és türelmes fiatalembert kértük meg ismét, hogy járuljon hozzá a lemez sikeréhez az ő egyéni látásmódja által. Ő végigkövette az elmúlt egy évet a Puzzle társaságában, tehát pontosan tudta, hogy mi az, amit akarunk – főleg én, mivel kész koncepcióval álltam elő – és tudta, hogy hogy lehet ezt korhűen megvalósítani. A lemez címe: Más bolygóról. Mindenképpen ezt a címet akartam e lemeznek, mert amióta visszatértünk Magyarországra, úgy éreztem, hogy valami nagyon nem jó se itt, sem Londonban. Csalódtam a fiatalságban, elsősorban a fiatalok morális érzékében (helyesebben: annak hiányában), továbbá abban, hogy nincsenek céljaik, semmi sem szent – vagy inkább Szent – nekik. A saját testük sem. Végtelenül önzőek, átgázolnak mindenkin, ha érdekük úgy kivánja (sajnos ez szó szerint is érthető - a két héttel ezelőtti WB-os történések is bizonyítják), mindent akarnak, de azonnal, miközben vissza semmit sem adnak. Ezért nincsenek igazi közösségeik sem, mert sáska módjára mindent kivesznek belőle, vissza nem juttatnak semmit bele, és amikor probléma merül fel, nem megoldani igyekeznek azt, hanem egyszerűen továbbállnak. Nincsenek példaképeik, a lelkesedésük olyan, mint a gyufa tüze, olyan gyorsan hal el, ahogyan keletkezett. Egyszerűen fogalmazva: nincsen metafizikai gondolkodásuk, a néhány kivétel pedig vergődik, mint a partra vetett hal. A halak többsége aztán – rossz képpel élve – vagy elhajlik, mint nád a szélben (magyarán: beadja a derekát és alkalmazkodik a többihez, lévén hogy nincs egyetlen jó példa sem előtte, vagy nincs elég hite önmagában), vagy sziklaként, egyenes gerinccel kiáll az értékei mellett, de ezzel meglehetősen elszigeteli magát a többségtől. Ez az elszigetelődés – mint azt tudjuk biológiai tanulmányainkból – a történelem előtti időkben egyet jelentett a halállal, így aztán kevesen kockáztatták meg az árral szemben úszást. Több tízezer évvel később – ma – ugyanitt tartunk, kultúra ide vagy oda: ha nem vagy „cool“, vagy neadjisten „elveid“ vannak, egyedül maradsz… Ezeknek a „széplelkű“-eknek írtam a szövegeket, hogy elmondjam: TI VAGYTOK „AZ“ EMBEREK és sohasem vagytok / lesztek egyedül!!! Tartsatok ki és éljetek úgy, hogy tíz év múlva se legyen mit megbánnotok, így lesztek boldog, nem befásult, egészséges felnőttek.

Ha megnézitek Dávid fotóit, akkor látjátok, hogy ebben benne van minden, amit itt szavakkal kellett leírnom, sőt még ennél sokkal több is. A belső borítókat felrakom az egyes dalok mellé, mert így lesz teljes és érthető az elgondolás. A borítófotón unokahúgom – Pintér Kincső – szerepel. Végiggondoltuk, hogy kik lehetnek azok az emberek, akik illenének egy ilyen elképzeléshez, aztán a legtisztább tekintetű lányt választottuk, akinek ráadásul már volt is tapasztalata a „pózolás“ terén… Az utómunkálatokkal együtt március végére kiadáskészen állt a legújabb Puzzle lemez.

Ekkor valami azonban ismét tönkrement… Először Danitól kaptuk meg továbbítva londoni kiadónk levelét, miszerint a Weekender Records csődbement, május elsejével mindennemű zenénk lekerül a letöltő oldalakról és minden jog visszaszáll ránk, értelemszerűen a friss lemez kiadására sem fognak vállalkozni. Közben Nesta is hallgatásba burkolódzott, mely természetesen sokat sejtető volt. Hónap végére kiderült, hogy ők sem tudnak vállalkozni a lemez kiadására, mivel ők is csődöt kell, hogy jelentsenek. Az „i“-n a pont az volt, hogy pár nappal később Fruzsi is bejelentette, hogy felvették a PANKKK vezetésébe, így semmilyen formában nem fog tudni segíteni nekünk – az összeférhetetlenség miatt. Ezzel ismét ott találtuk magunkat, ahol a part szakad: van egy kész lemez, de nincs se kiadó, se menedzser.

Végül megkértük Fruzsit, hogy szerezzen valakit maga helyett. Embere Dobos Csaba lett, akiben egy nagyon jóízlésű srácot ismertünk meg. Koncertet azonban ő sem szervezett, tulajdonképpen egyetlen tevékenysége abban kellett, hogy kimerüljön, hogy futott a Mamazone helyett kifizetett pénzünk után. A dolog igazi pikantériája viszont másban rejlett: a Mamazone-nal nemcsak, mint lemezcéggel, de mint menedzsmenttel is szerződtünk. Egészen pontosan fogalmazva nem szerződtünk, mert sohasem írtunk alá semmit közösen, de mi jó magyar emberekhez méltóan betartottunk mindent, ami a szerződésben szerepelt, anélkül, hogy nehezünkre esett volna, csak a szóbeli megállapodás alapján. Tehát volt egy független menedzserünk és egy menedzsmentünk. Utóbbiak kikötötték, hogy a nagy fesztiválokat ők szeretnék nekünk lekötni, mert ez bejáratott dolog náluk és ebből részesedést kapnak. Mi természetesen beleegyeztünk, hiszen nekünk mindegy volt, hogy ki szervezi a koncerteket, csak legyenek végre… - így gondolkodtunk.

Amire a Mamazone kibökte, hogy csődbement – ezért aztán nem is szervez nekünk semmit és a lemezt sem adja ki – már lemaradtunk minden fesztiválról. Erre egyáltalán nem voltunk felkészülve… Sőt…, mivel klubkoncertjeink – 2 kivételtől eltekintve – nem voltak, ez lett volna az egyetlen mentőöv, ami kihúzhatta volna a Puzzle-t a gödörből. Eltelt a nyár és lassan az ősz is, nekünk pedig ezalatt a fél év alatt egyetlen előzenekarosdit sikerült játszani, miközben a Petőfi két dalunkat is műsoron tartotta. A zenekar utolsó koncertjét a Zappa Café-ban tartotta 2010 februárjában, melyet Kováts Áron – a Wan2 újságírója, egyben a Kinkiez zenekar vezetője – szervezett. A közös koncertet egy riport követte, mely akkor még a hamarosan megjelenő lemezről szólt. Nyár elején Lékó Tamás műtermébe egy fotózásra is hivatalosak voltunk – e riportot illusztrálandó –, melyre Tamás régi magyar mentéket idéző gyönyörű ruhakölteményekkel készült. Mivel a megjelenés elmaradt, a cikk a mai napig nem jelent látott napvilágot, remélem majd az archívumukból elérhetővé teszik egyszer, annál is inkább, mivel a fotókat a mai napig a zenekar sem látta.

Nyár derekán összeültünk még egy sorsdöntő megbeszélésre, melynek legfontosabb kérdése az volt, hogy érdemes-e ezt így, ilyen körülmények között folytatni a dicső londoni évek fényében. A végkövetkeztetés úgy hangzott, hogy ha sikerül kiadót találni és ezzel együtt koncerteket leszervezni, akkor újult erővel állunk a színpadra, ha nem, akkor emelt fővel letesszük a lantot…

Sajnos a mai napon a naptár már egy egészen más kort mutat, mely tény arra késztet, hogy beismerjük: nem érdemes tovább várni, nincs hova tovább… Itt meg szeretném köszönni Zsuzskának és Fecónak azt a mérhetetlen kitartást és hitet, amivel próbálták a két legrégibb tagban – Tamásban és bennem – tartani a lelket ezekben az időkben, de úgy érzem, hogy véget ért egy korszak, amit nincs értelme további vérátömlesztések árán pici pillanatokkal tovább életben tartani. Emellett azt gondolom, hogy fáradozásaink, egész 2008-2010-es munkánk köddé válik, ha ez a lemez nem lát napvilágot ilyen vagy olyan formában. Az elejétől fogva benne volt a pakliban, hogy egy Fillért nem látunk belőle, így aztán nem olyan nagy csalódás, hogy ingyen adjuk közre. Már így is kissé elavultnak érzem az anyagot így két fiókban eltöltött év után (még akkor is, ha a magyar zene malmai lassabban is őrölnek, mint másutt), de azt gondolom, hogy pont azokat fosztanánk meg az üzenettől, akik a leginkább szomjúhozzák azt.

Nem maradt más tehát, mint a Puzzle nevében megköszönni mindenkinek a támogatást, szeretetet, amit tőletek kaptunk az elmúlt csaknem 13 év során. Köszönöm minden zenésznek, aki megfordult a zenekarban, bármilyen körülmények között is történt a szakításunk. Remélem ti sem haragszotok már ránk, ha haragudtatok. Köszönöm mindenkinek az inspirációt a dalokhoz, lett-légyen az pozitív vagy negatív behatás. Végül pedig kedves hallgatóságunk: ne búslakodjatok, ez csak a sors… Így kellett lennie. Mivel az életben nincsenek végleges dolgok – egy kivétellel – bízzatok a Teremtőben, hogy ami elmúlt, de jó volt, bármikor visszajöhet. Én magam is ezt teszem. Mi is itt maradunk, dolgozunk tovább más zenekarokban, beépítve minden tudásunk, tapasztalatunk. Fecó a Kollaps-ban, Tamás a Nemjuciban és a We Are Rockstarsban folytatja, én a Zagarban, We Are Rockstarsban és szólóban is zenélni fogok, Zsuzskának még nincs új zenekara, de nem hiszem, hogy egy ilyen tehetséges basszeros sokáig maradna parlagon.

Aztán meg ki tudja…?! Egyszercsak jön egy olyan idő, amikor ismét lesz mit mondanunk ugyanolyan hittel, mint eddig és új dalokkal térünk vissza egy délután a Délihez, hogy egy tiplivel a kézben folytassuk az utunk a Gödörhöz vagy egyenesen fölfelé az egekbe.

Szeretettel: Gyuri

Farkasrét, 2011.01.30.